2. évad 51. rész

Gyerekek, nem fogtok unatkozni! Mert újabb meglepivel készültem ami miatt kérek komikat, ugyanis kíváncsi vagyok a reakcióra! Tehát ha elolvastad gyorsan komi!!!
Valamikor délben keltem és még akkor is iszonyatosan fáradt voltam. Tök egyedül voltam a szobámban, ami nálam nem meglepő. Lemásztam az ágyról és kiabálást hallottam a földszintről. Sóhajtottam, majd elindultam le.  Nem izgultam, hogy mi történhetett, ugyanis nálunk nem ritka az üvöltözés, még a rémült sikítás sem, ugyanis egy kifogyott púder esetén is ez van. Mikor leértem senkit nem láttam, csak a hangjukat hallottam.
-   Keltsük fel Saraht! - hallottam Becky hangját.
-   Ne! - vágta rá Liam. - Fölösleges.
-   Már miért lenne fölösleges? - kérdezte felháborodva Zayn.
Én beléptem a nappaliba, mire mindenki rám nézett.
-   Már megtettétek. - mondtam.
Ahogy végigmértem a társaságot, hiányzott Niall, Harry, Roxy, Jesy, Benny, Jack, Stan és Louis.
-   Hol vannak a többiek? - kérdeztem.
-   Hát... izé... - motyogott Alice.
-   Baj van? - kérdeztem ijedten.
-   Hát... igen. - bólintott sóhajtva Lola.
-   Mi történt? - kérdeztem ijedten.
-   Louis vagy megzúzta, vagy eltörte a lábát. - mondta Becky.
-   Hogyan? - kérdeztem ijedten.
-   Leesett a lépcsőn, ugyanis Benny meglökte. - rázta a fejét Alice. - Nagyon sajnálom, ma megyünk haza! - ölelt meg és elsírta magát.
-   Nyugi! - simogattam meg a hátát bizonytalan mosollyal. - Ismerjük Bennyt.
Azért vicces, hogy Én aki a visítás és a sírva összeroskadás között álltam valahol Én vigasztalok mást!

-   Oké, akkor Én most megyek és felöltözöm és közben felfogom ezt az egészet és közben megnyugszom és nem robbanok fel! - mondtam, majd felszaladtam.
A szekrényemhez léptem, majd mielőtt kitört volna belőlem a sírás lenyugtattam magam és villám gyorsan felöltöztem. A hajamat csak megfésültem, majd smink nélkül egy egyszerű fog és arcmosás után elindultam le.
-   Valaki elvisz? - kérdeztem.
-   Én elviszlek. - mosolyodott el halványan Payno.
-   Oké, de nem leszek valami jó társaság. - mondtam.
-   Nem is vártam. - mondta.
-   Csak ketten megyünk? - kérdeztem.
-    Én is megyek! - jelentette ki egyszerre Zayn, Becky és Alice.
-    Én maradok, mert Benji még alszik. - mondta Lola. -  Na meg zebra csikó, meg lovak, meg kutyák meg papagáj. - sorolta.
-    Tényleg, Joey evett? - kérdeztem ijedten.
-    Igen. - bólintott Lolusz.
-    Jó, menjünk! - mondtam, majd rögtön elindultunk.
Természetesen az út nagyon hosszú volt Én, pedig már majd' megőrültem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ennél sokkal gyorsabb szokott lenni minden és hogy Louisnak bármi baja eshet, amíg nem vagyok mellette. Éhes is voltam, de ez zavart a legkevésbé. Aludni sose tudtam volna ebben a helyzetben, így idegesen néztem ki az ablakon. Mikor végre megérkeztünk a kórház parkolójába, a két fiú közre fogott és megfogták a kezem, ugyanis pontosan láttak, hogy az összeomlás határán egy lábon ugrálok, egy cérnán.
-   Minden rendben lesz! - nyugtatott Zayn. - Tudod, hogy Lou erős és mindent kibír.
Én csak bólintottam és még nem sírtam, viszont már erősen próbálkoztak kitörni a könnyeim.
-   Sarah, annyira sajnálom! - mondta Alice.
-   Nem a te hibád. - ráztam a fejem.
Mikor végre megérkeztünk a megfelelő emeletre és megpillantottuk a barátainkat egyszerűen nem tudtam, hogy kinek boruljak a nyakába, viszont a megfelelő személy pontosan tudta, hogy rá van szükség: Jack. Mint egy kislány, úgy kapaszkodtam a barátomba.
-   Semmi baj nem lesz. - súgta és belepuszilt a hajamba.
-   Félek. - súgtam, de még mindig visszatartottam a sírást. - Úgy érzem, valami nagyon nagyon rossz lesz!
-   Sarah... - szólított meg Benny, mire elengedtem Jack-et. - Annyira sajnálom, egy idióta nyomorék baromarcú vagyok, nem tudtam, hogy olyan közel áll a lépcsőhöz és nem is akartam ellökni, csak... - mondta igazán bűnbánóan, mire megöleltem.
-   Nem haragszom. - suttogtam a pólójába bújva.
-   Miattam vesztette el a látását. - mondta, mire ellöktem magamtól és ijedten néztem körbe.
-   Mi?! - kérdeztem ijedten és kapkodtam a fejem az emberek között.
-   Beverte a fejét és ez történt. - bólintott Harry, akinek már vörös volt a szeme.
-   De ti ezt honnan tudjátok? - kérdeztem. - Biztos ez?
-   Igen, mi már voltunk bent nála. - mondta halkan Niall.
-   Menj be. - mondta Roxy.
-   Én nem... -  mondtam és leültem a műanyag székre Stan mellé, aki szintén sokkos állapotban sírt.
Egyszerűen bámultam magam elé és próbáltam felfogni a dolgokat, majd éreztem, ahogy a könny lassan lefolyik az arcomon.
-   Téged vár. - simította meg a kezem Stan óvatosan.
-   De...- dadogtam. - Én ezt nem bírom felfogni. - sóhajtottam, majd hátra dőltem.
-   Nekünk is nehéz volt, de pontosan tudod, hogy leginkább te tudsz neki segíteni. - mondta Jesy halkan.
-   Miért nem lehetek boldog egy hétig? - kérdeztem idegesen. - Rengeteg szar hibám volt már, felfogtam! Minden hibám valami rohadt nagy megtorlást vont maga után, de ez?! Ezt most miért? Mit tettem? - kérdezgettem tovább.
-   Sarah, nem tehet róla senki! - mondta Jack. - Viszont neked mellette van a helyed és nem ezen a szar széken miközben azon gondolkozol, hogy kemény az élet. - mondta és tök igaza volt. - Neked most nem olyan borzasztó, mint neki! Szedd össze magad és biztasd, ugyanis nem hinném, hogy most sokkal jobb kedvben van, mint te!
Teljesen igaza volt Én, pedig beláttam és felpattantam. Magabiztosan nyitottam be Louishoz.
-  Sarah, te vagy ugye? - kérdezte, mire halványan elmosolyodtam. ű
-  Igen. - mondtam halkan.
-  Miért nem hagytak aludni? - kérdezte.
-  Louis! - szóltam rá.
-  Attól még, hogy szerencsétlen vagyok, nem kell téged felkelteni.
-  Basszus, egy kicsit ne velem törődj, hanem magaddal! - mondtam mérgesen, de nem kiabáltam, mert nagyon szeretem benne, hogy ennyire önzetlen de akkor is!
-  Jól van, de akkor sem megyek azzal semmire, ha sajnáltatom magam. - sóhajtott.
-  Remélem azért egy puszit elfogadsz a barátnődtől! - léptem az ágya mellé.
-  Azt minden körülmények között. - mosolyodott el, majd megcsókoltam.
Én egyszerűen nem bírtam tovább és mint egy őrültből kitört a sírás belőlem, majd lecsapódtam az ágy melletti székre.
-  Ne sírj. - fogta meg a kezem Lou. - Én is sírva fakadnék, de nem lesz jobb tőle! Nem jön vissza a látásom. Egyszerűen életképtelennek érzem magam.
-  Mindenben segíteni fogok, ugye tudod?
-  Tudtam, hogy ez lesz és köszönöm. - puszilta meg az összekulcsolt kezünket. - Visszatartasz a bőgéstől.
-  Azzal, hogy megteszem helyetted? - kérdeztem.
-  Azzal, hogy itt vagy és támogatsz! - puszilta meg az arcom, mire elmosolyodtam.
-  Nagyon szeretlek. - mondtam.
-  Én is. - mondta mosolyogva. - Viszont akkor sem akartam volna, hogy felkelj.
-  Meg se hallottam. - sóhajtottam. - Amúgy hogy van a lábad? - kérdeztem.
-  Sánta vagyok, de nem tört el. - simogatta a kezem a hüvelykujjával. - Ezért holnap reggel haza is mehetek, ha valaki segít nekem.
-  És hova megyünk? - kérdeztem.
-  Nem tudom. - sóhajtott. - Igazából teljesen mindegy.
-  Én szívesen megyek veled bárhova. - mondtam, mire elmosolyodott.
-  Sejtettem. - mosolygott. - Viszont igazából nekem tökéletes nálatok is.
-  Biztos? - kérdeztem. - Mert ha haza szeretnél utazni, teljesen megértem, ahogy azt is, hogy a családodhoz vágysz. - hadartam.
-  Én csak a Törpikémre vágyom. - mosolygott halványan.
-  Itt leszek. - mondtam halkan. - Egész éjjel, egész nap, amíg nem akarod, hogy elmenjek.
-  Azt akarom, hogy nyugodtan aludj! - mondta. - Tehát menj haza és aludd ki magad.
-  Úgy gondolod, hogy nélküled ki tudom aludni magam? Főleg, hogy tudom hogy itt vagy! Maradok. - jelentettem ki magabiztosan.
-  Makacs vagy. - sóhajtott.
-  Muszáj valamiben hasonlítanom rád, nem? - kérdeztem huncut mosollyal.
-  Imádom, hogy tudom mit csinálsz éppen. - kuncogott. - De csak akkor maradhatsz, ha velem alszol.
-  Azt hitted ezen a széken fogok?! - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. - Amúgy meg hogy küldenél haza?
-  Valami nővérnek, vagy orvosnak szólnék, hogy a szőke alacsony göndör hajú lány zaklat és zavarja a nyugalmam. - mosolygott.
-  Tőlem itt lassan félnek. Nem emlékszel mit rendeztem itt esküvői ruhában? - kérdeztem, mire elnevette magát.
-   Emlékszem. - nevetett. - Mármint arra, amit meséltetek.
-   És az ijedt arcú portás lányra nem? - kuncogtam.
-   De, azért neki is fura lehetett, nem? - nevetett. - Ja és remélem most is olyan gyönyörű ruhában vagy.
-   El kell szomorítanom, ugyanis csak kikapkodtam göncöket a szekrényemből. - meséltem, de mosolygott.
-   És közben az idegeiden táncoltam, nem? - mosolygott.
-   Hát igen, valahol ott. - mondtam. - De te itt vigyorogsz! Én tuti, hogy belefojtottam volna magam egy párnába.
-   Na adj ötleteket. - nevetett.
-   De te tök jól kezeled ezt az egészet. - mondtam. - Nekem már hónapok óta nem sikerült megszoknom, hogy tapizzon valaki! - sóhajtottam.
-   Csak Én tapizhatlak! - jelentette ki férfiasan.
-   Jól van, tudom! - kuncogtam, mire vonásai meglágyultak és elmosolyodott.
-   Annyira gyerekes vagy! - nevetett.
-   Mesélhetek valamit? - kérdeztem.
-   Természetesen. - mosolygott.
-   Jó, de várjál innom kell valami kakaót! - gondolkoztam hangosan. - Itt tuti van valami automata nem? - kérdeztem.
-   A földszinten. - mondta mosolyogva.
-   Jössz, ugye? - kérdeztem nagy mosollyal.
-   Dehogy megyek! - jelentette ki. - Biztos, hogy nekimegyek valaminek, vagy valakinek és vagy pofára esek. - mondta szomorkásan.
-   Ez a célom! - forgattam a szemem. - Rögtön nekivezetlek egy falnak. - sóhajtottam.
-   Jól van, akkor sem. - mondta halkan.
-   De azért kérsz, ugye? - kérdeztem mosolyogva.
-   Igen. - mosolyodott el.
-   És mit gondolsz, ki hívjon meg minket? - kérdeztem pimasz mosollyal, mire felnevetett.
-   Válassz valakit. - nevetett.
-   Oké, akkor mindjárt jövök. - csókoltam meg, majd kimentem.
A többiek elég döbbenten néztek rám.
-   Te mosolyogsz! - mosolyodott el Stan.
-   Valaki nem akar meghívni egy forró csokira? Pontosabban kettőre? - kérdeztem mosolyogva.
-   Tessék. - nyomta a kezembe Zayn a pénztárcáját.
-   Bátor vagy. - kuncogtam. - Kell valakinek valami az automatából? - kérdeztem.
-   Nem. - mondták egyszerre.
-   Azért Én megyek veled, mielőtt magadra öntenéd, vagy másra! - mondta Jack.
-   Annyira nem vagyok béna! - nyafogtam.
-   De igen. - vágta rá Jesy.
-   Jó, de haladjunk! - mondtam, majd behúztam a liftbe.
A liftben csöndben voltunk, majd a földszinten hatalmas sürgés forgás fogadott. Gyorsan megvettük a két italt, majd visszasiettünk a lifthez és egy csomó orvossal utaztunk fel. Mikor végre megérkeztünk és szétváltunk nagyon sóhajtottam.
-   Olyan ciki velük utazni, nem? - kérdezte Jack mosolyogva.
-   De. - mosolyogtam rá. - Olyan mintha nem illenék ide és olyan megvetően néznek, hogy kiráz a hideg. - nevettem el magam.
Már mindenki bent volt Louisnál Én, pedig odaadtam neki az italát.

* Másnap reggel *

Louis még alszik, de Én egyszerűen nem bírok, ami fura. Louis mellettem van és vele igazából egész nap lustálkodni tudnék mindig, de valahogy feszélyez, hogy ez egy túl steril hely, így mire felkelt már indulásra kész volt minden. 

-   Már minden kész van. - mosolyogtam. 

-   Te mikor keltél? - kérdezte. 

-   Magamhoz képest hihetetlenül korán. - mondtam, mire elnevette magát. 

Mikor már indultunk volna, Louis váltott pár szót az orvossal, majd az ágyon ült. 

-   Mond, ide költözöl? - kérdeztem sóhajtva. - Stan jön értünk, sőt szerintem már itt van. - mondtam. 

-   Nem akarok elmenni. - sóhajtott szomorúan. - Nem tudok mit csinálni, tök jelentéktelen vagyok és egyedül közlekedni sem tudok! 

-   Édesem, tegnap röhögcséltél mindenen, vidám voltál, a körülményekhez képest röpdöstél. Most jutott eszedbe ez? - sóhajtottam. 

-   Sajnálom, de így érzem. - mondta és a sírás határán volt. 

Én elé léptem és megfogtam a kezét. 

-   Rengeteg mindent tudsz csinálni és egyáltalán nem vagy jelentéktelen, ugyanis ha így lenne, nekem még egészségesek lennének az idegeim. - mondtam, mire halvány mosoly ült az arcára. 

-   De komolyan, most hazaviszel és egész nap fekszem? - kérdezte szomorúan. 

-   Nem, aktivizálod magad, vagy aktivizállak téged! - mondtam. - Mindenben segítek majd és minden oké lesz, ígérem. 

-   És nem szakítasz velem, mert vak vagyok? - kérdezte. 

-   Örülök neki, hogy nem látod a borzalmas képemet. - léptem elé, majd kezeit a csípőmre tettem. - Viszont annak nem, hogy még mindig itt vagyunk! Lassan megőrülök. 

-   Menjünk. - mosolyodott el, majd felállt. 

Belém karolt és végre - mielőtt még megöregedtem volna - elhagytuk a kórházat. 

-   Sziasztok. - mosolygott Stan, majd megölelték egymást Louisval és engem is megölelt. - Milyen vidámak vagytok! - csodálkozott. 

-   Ilyet is ritkán látni, ha kilépek a kórházból. - sóhajtottam, mire Louis elnevette magát, majd beült előre. 

-   Miért? - kérdezte Stan, már az autóban. 

-   Mert általában Én töröm össze magam. - magyaráztam. 

-   Azt hittem téged mindig Louis gyógyít meg. - nevetett. 

-   Persze, szerinted miért ilyen? - nevetett Lou. - Én végeztem el az agyműtétet. 

-   Louis Tomlinson, megőrjítesz a mai nap! - sóhajtottam és hátra dőltem. - Mondd, te terhes vagy? 

-   Szerintem ez már személyes téma. - nevetett Stan. 

-   Csak a hangulatingadozásaidból gondolom. - mondtam mosolyogva. 

-   Én néha belőled is kinézném! - nézett hátra Stan. 

-   Tudom, de meg lehet szokni. - rántottam vállat mosolyogva. - Mármint általában amikor nem vagyok túl boldog, akkor jönnek elő. 

-   Amúgy nem vagyok terhes. - mondta Louis. - Elég érdekes lenne, de tegyük fel, aludtál biológián. - kuncogott. 

-   Mondom! - forgattam a szemem. - Biztos, hogy jó embert hoztunk haza? 

-   Hát külsőre stimmel. - nézett rám Stan. 

-   Végül is az orvos hazaengedte velem. - rántottam vállat. 

-   Téged nem zavarna, ha elhagynál valahol? - kérdezte tőlem Louis. 

-   Szerintem te lennél, aki hamarabb elveszít engem, de mindegy. - kuncogtam. - Amúgy meg biztos megtalálna valaki. - mondtam pimasz mosollyal. 

-   Kösz, igazán kedves vagy. - mondta, de mosolygott. 

-   Srácok, mi a terv, ha megérkezünk? - kérdezte Stan. 

-   Alvás. - vágtuk rá egyszerre. 

-   Oké. - nevetett Stan. 

-   Amúgy azt mondtad, hogy nem hagyod, hogy csak feküdjek. - mondta Tommo. 

-   Tudod azt elég nehéz alvás közben. - mondtam. 

És így is történt. Ahogy hazaértünk felmentünk és már aludtunk is.