2. évad 42. rész

Na jó emberek! Erre a részre tényleg büszke vagyok. Hosszú lett, mondhatni ömlöttek belőlem a szavak, igazából nem így terveztem ezt a részt, de így sokkal jobban tetszik és elég eseménydús. Ez is teli van érzelemmel, van pár meglepő helyzet benne, de többet nem árulok el, jó olvasást Édeskék! 

Ma haza utazunk Londonba, de a terv az, hogy jövünk is vissza, csak a kedves házi sátánjaimat - amiket normál esetben háziállatnak neveznénk, de ők nem azok - és vinni pár cuccot. Az utazás ugyan úgy volt, mint ide felé. Mikor megérkeztünk a lányok és a fiúk külön váltak. Lola és Zayn úgy döntöttek, hogy maradnak Benji miatt. Lehet, hogy gonosz leszek, de legalább elférünk majd! A kutyák 10 percig nem hagytak felállni, de ez mellékes. Richard addig magyarázott, amíg nem közöltem, hogy oké elég! Olyan dél körül érkezett meg Louis, amin egy cseppet meglepődtem. A következő dolog ami meglepett az az volt, hogy velem akart beszélni.
-   Sarah! - szólított negyedszerre, mert eddig rossz helyen keresett, így mikor meglátott az udvaron, rögtön odasietett.
Nem szóltam hozzá, csak szép lassan ráemeltem tekintetem, így végig tudtam mérni egész alakját és csodálatos volt.
-   Kölcsönkérhetem a kocsid? - kérdezte, mire egy részem talán örült, de a másik teljesen összetört.
Örültem, ugyanis már nem akarok kötődni ehhez az emberhez, el akarom taszítani magamtól, csakhogy ez nem könnyű, mert a szívem mellé húz. Összetörtem, mert abban reménykedtem, hogy valami olyat tesz vagy mond, amivel majd megint összeszedi szívem összes apró szilánkját.
-   Minek? - kérdeztem ridegen, bár nagyon fájt. - Mi baja a tiédnek?
-   Hosszú sztori. - legyintett.
-   Melyik kell? - kérdeztem.
-   A verseny. - mondta mosoly nélkül, pedig régen csak ki kellett mondanom és pimasz mosoly terült el az arcán, ugyanis már csak az izgalommal töltötte el, hogy bele ülhet, mint egy kisgyereket a vidámpark.
-   Miért adnám oda? - kérdezte.
-   Ne csináld már! - nézett rám kérlelően, mire felálltam a székből.
Elindultam be tempósan, mire a kutyáim berohantak és Louis is követett. A garázsba mentem, majd elővettem a kulcsot és felemeltem. Louis el akarta venni, de elhúztam.
-   Úgy vigyázol rá, mint a szemed fényérére, mert ha bármi baja lesz Én elharapom a torkod! - fenyegettem, mire bólintott. - Nem csinálsz hülyeséget és nem mész Charlie putrijának a közelébe! - soroltam, mire bólintott és nyúlt érte. - Megígéred? - kérdeztem.
-   Ígérem. - bólintott, majd odaadtam a kulcsot neki.
-   Jó utat! - sóhajtottam, majd felrohantam a szobámba.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mire kell neki a kocsim. Gyorsan felöltöztem, majd mikor készen lettem felkaptam a telefonom, ugyanis a versenyautómba beszereltek valami kütyüt, amivel pontosan tudom, hogy merre jár, így figyelték a pályán, hogy merre járok, de ez most kapóra jött. Közben reggeliztem és rádiót hallgattam, ugyanis nem volt túl izgalmas nézni, ahogy Louis megáll a piros lámpánál és hasonlók. Utána leültem és Jesy-vel tv-t néztünk. Meg is feledkeztem a telefonomról és olyan délután kettő körül jutott eszembe. Rá pillantottam és először semmi gyanús. Valami zsákutcában állt az autóm, majd betöltötte az utca neveket és rémület ült ki az arcomra: Charlie telepén volt. Én felugrottam és a Vans cipőmbe belebújva elkaptam a kocsikulcsom, majd kirontottam az ajtón. A lányok kiabáltak utánam, de nem válaszoltam. Én úgy vezettem a rendes autómat is, ahogy azt, amit Louis elvitt - legalábbis most biztosan -. Ha út közben nem dudáltak rám ezerszer, akkor egyszer sem, de ez zavart a legkevésbé.
Miért kell neki mindig hülyeséget csinálnia?
Na és neked miért kell?
Jó, ez igaz. De nem megyek oda, hogy keressem a bajt!
Nem? Akkor most mit csinálsz kedves Sarah?
Jó, most oda megyek, de csak miatta!
Aha... és nagy bajba kevered magad, ugyanis még csak nem is Rebel vagy, tehát nem félnek tőled!
De bármi baja eshet!
Szánalmasan ragaszkodsz hozzá! Semmi értelme, mert már nem érdekled Őt!
De...
Nincs de! Elfelejtett!
Így mardostak a fájdalmas gondolataim egész úton. Mikor a telep előtt voltam, megálltam. Becsuktam a szemem és hatalmasat sóhajtottam.
-   Charlie már nincs itt, viszont Louis igen! Ha valaki, akkor Ő nem fogja hagyni, hogy bajom! De nekem mi bajom lehet már? - nevettem el magam az utolsó mondaton keserűen, majd behajtottam, nem is lassan.
Hirtelen fékeztem így magam mögött port hagyva álltam meg. Félve lépkedtem egyre beljebb és beljebb. Tőlem elég távol láttam egy alakot és hangokat is hallottam, de egyiket sem tudtam beazonosítani, mégis arra indultam. Nem volt merszem futni, ugyanis halál félelmem volt az egész helytől. Megláttam egy másik alakot is, akit a nagyobbik - az akit először láttam - elkezdett kíméletlenül ütni. Az áldozat néha a földre esett az ütésektől, hiába próbált visszaütni, szinte semmi esélye nem volt. Sajnos nem tudtam oda futni, mert attól féltem, hogy Charlie megszólal majd valahol körülöttem, de a szememet az alakokon tartottam. A támadó hirtelen elkapta áldozatának a nyakát és erőből belevágta a fejét a mellettük álló autóba - ami nem az enyém volt - és közben az áldozat kiáltott. Felismertem hangját, biztos voltam benne, hogy Louis hangját hallottam, - ami annyira különleges, gyönyörű és nyugtató egyben, hogy eltéveszthetetlen - majd rohanni kezdtem. Már nem féltem semmitől. Egyedül attól, hogy Louis nem áll fel és ez a félelmem valóra vált, ugyanis a földön maradt. Én rohanás közben magamon éreztem a támadó tekintetét, de nem érdekelt. Az utamban álló autó motorháztetőjén szinte csak át ugrottam, így a földön fekvő Louis mellé kerültem. Letérdeltem mellé és kezemet az arcára tettem. Még így gyönyörű volt, tökéletes.
Vérzett az orra és egy kis vágás is volt az arcán, de fellélegeztem, mikor éreztem, hogy van pulzusa.
-   Mi a francokat akartál tőle? - üvöltöttem sírva a mögöttem álló férfire.
-   Bántott egy nekem fontos személyt. - mondta.
-   Húzz a francba! - sikítottam, mire beült egy másik autóba és elhajtott.
Én sírva simogattam Louis arcát.
-   Louis! - szóltam neki, de semmi. - Kérlek nézz rám! - könyörögtem sírva, mire óvatosan nyitogatta a szemét.
Én sóhajtottam, de nem engedtem el az arcát. Engem nézett, de nem kért magyarázatot és semmi ilyesmi, csak halkan szuszogott és nézett.
-   Nem megmondtam, hogy ne gyere ide? - kérdeztem sírva, kicsit mérgesen. - Megint miattam vert agyon az a barom! - törölgettem a könnyeimet és már inkább magamat szidtam, nem is Őt.
-   Nem miattad. - mondta halkan.
-   De igen! Ki miatt ismerne?
-   Én jöttem ide, mert ide hívott. - mondta halkan.
-   Te eltervezted, hogy ide jössz? - kérdeztem már inkább dühösen. - Ha nem tette volna meg helyettem, Én vernélek meg! - mondtam, majd óvatosan segítettem Louisnak felállni.
Belém kapaszkodva, már Ő is sántán totyogott mellettem, aki szintén nem bírok még normálisan járni.
-   Most csodálatos. - nevetett. - Te vonszolsz, mikor neked sokkal nagyobb fájdalmaid vannak! - mondta és el akart engedni, de nem engedtem.
-  Te most kussolsz és azt csinálod, amit mondok! - mondtam határozottan.
-  Bírom, mikor erőszakos vagy és mindenképp irányítani akarsz. - mondta vigyorogva.
Én beültettem az anyós ülésre, majd bekapcsoltam az övét az ülésére támaszkodva és megkerültem az autót, majd beültem.
-  Ugye tudod, hogy az előbb tökéletesen ráláttam mindenre, ami érdekelt? - kérdezte vigyorogva, arra utalva, hogy tökéletesen behajoltam úgy, hogy megnézhesse a melleimet.
Én megforgattam a szemem, majd elindultam.
-  Komolyan, ha nem lennél sérült, tuti agyon vágnálak! - néztem rá.
-  Tudom és ki is használom a helyzetet! - vigyorgott.
-  Mond, neked semmid nem fáj? - néztem rá értetlenül. - Mert nekem konkrétan mindenem, te meg itt vidáman röhögsz!
-  De, csak fölösleges lenne sírnom. - sóhajtott.
Innentől csöndben voltunk, amíg meg nem érkeztünk. Kiszálltam, majd kinyitottam Louis ajtaját.
-  Kapcsold ki magadnak! - utaltam az övre.
-  Már nem is segítesz? - kérdezte vigyorogva, majd kikapcsolta.
Én megfogtam az egyik karját és segítettem neki kiszállni. Beriasztottam az autómat, majd Louist szinte vonszolva kísértem az ajtóig, amit idegesen kinyitottam. Mindenki ránk nézett.
-  Jesy, hozd el Charlie telepéről a verseny autót! - parancsoltam Louist még mindig szinte tartva.
-  De...
-  Charlie nincs már ott! Senki nincs ott és ezt majd elmagyarázom, csak nem most! - mondtam, majd Louisra néztem. - Hol a kulcs? - kérdeztem.
-  A farzsebemben! - mondta, mire óvatosan belenyúltam, - nem mondom, hogy nem élveztem - de nem akartam tapizni, az arcán mégis megjelent a pimasz vigyor.
-  Töröld le a képedről! - mondta.
-  A másikban van. - mondta, mire mérgesen néztem rá.
-  Nem mondtad volna elsőre! - horkantottam.
-  Úgy élvezted, nem akartam megszakítani! - kacsintott, majd elröhögte magát és a lányok is röhögtek.
-  Én leszek a következő, aki agyon ver! - fenyegettem, majd a megszerzett kulcsot Jesynek odadobtam, aki el is indult.
Nagy nehezen feltántorogtunk a lépcsőn, nagyon jó volt, ugyanis nekem ez simán is elég nagy feladat, nemhogy Louist támogatva! A szobámba beérve egyszerre huppantunk le az ágyra.
-  Kibírom! - szorítottam össze a szemem magamnak suttogva.
-  Nagyon fáj? - kérdezte halkan.
-  Eléggé, de nyilván nem annyira, mint neked. - néztem rá.
-  Köszönöm. - mosolyodott el halványan.
Megforgattam a szemem, majd óvatosan felkeltem. Louisnak segítettem bemenni a fürdőbe, majd adtam neki ruhát, amit még nálam hagyott és hagytam zuhanyozni, vagyis így gondoltam. Leültem az ágyamra és halvány mosollyal megsimogattam a kutyáimat.
-   Sarah. - hallottam Louis hangját, mire nagyra nyílt szemmel mentem az ajtóhoz.
-   Me...menjek be? - dadogtam elég félénken.
-   Ha nem nagy kérés. - hallottam, ahogy sóhajt.
Halkan benyitottam a földet nézve, majd becsuktam az ajtót.
-   Segítesz zuhanyozni? - kérdezte, mire csak óvatosan bólintottam, majd közelebb léptem hozzá és észrevétlenül végig néztem rajta: tökéletes.
Az alsó ajkamba haraptam, de le is hajtottam a fejem, hogy ne lássa. Közben totál vörös voltam, de már azóta, hogy beléptem a fürdőbe, tehát már hozzá szoktam ahhoz, hogy izzik az arcom.
-   Ne csináld már! - mondta mosolyogva és az arcomat megfogta és maga felé fordított. - Hányszor láttál már így?
-   Jó, de az más volt... - motyogtam.
Elnevette magát, majd segítettem neki a zuhanyzásban. Közben végig vörös voltam, majd mikor készen lett - vagy inkább lettem - megtöröltem. Felkapta az alsóját, a pólóval - amit azért adtam neki, hogy ne haljak bele minden léptébe - nem is foglalkozott, csak szó nélkül otthagyta. Utána elkezdtem lekezelni a sebeit az arcán, mert leginkább ott voltak.
-   Nagyon fáj a lábad? - kérdezte aggódva.
-   Igen, de ne törődj vele. - rántottam vállat, miközben csak is a sebre koncentráltam.
-   Be mertél jönni a telepre. - mondta, mire bólintottam.
-   Halál félelmem volt és hidd el, nem sétálni akartam, mikor láttam, hogy valakit vernek, csak egyszerűen nem tudtam futni. - fújtam ki a bent tartott levegőt.
-   Nem várom el tőled, hogy fuss. - mondta, majd elmosolyodott. - Soha nem vártam el.
Én is elmosolyodtam ezen.
-   Tudod, régen elgondolkoztam rajta, hogy egyszer engedem, hogy megtaníts focizni. - mosolyogtam.
-   És? Nem szóltál? - kérdezte.
-   Aztán szakítottunk. - mondtam.
-   És? Attól még focizni lehet! - rántott vállat.
-   Főleg, hogy hónapokig nem beszéltünk. - mosolyodtam el halványan.
-   Ja, az más. - bólintott.
-   Maradj már nyugton. - nevettem el magam halkan. - Közlöm, már összekentem az egész arcodat, ugyanis folyamatosan mozogsz és beszélsz. - nevettem, majd a fölösleges helyekről letöröltem a fertőtlenítőt.
Mikor végeztem nem kötöttem be a sebeket az arcán, mert szinte betekerhettem volna az egész fejét gézzel.
-   Neked a szád is vérzik! - sóhajtottam.
-   Már egy ideje. - bólintott.
-   De attól még folyamatosan beszélsz! - néztem rá a fejemet ingatva, majd óvatosan elállítottam a vérzést egy zsepivel.
Elővettem egy kis krémet is.
-  Ezt ha lehet ne nyald le, mert fogalmam sincs milyen íze van és hogy mi van benne! - néztem rá.
-  Nem kell olyan. - tolta el a kezemet. - Tudod, valami más biztosan meg tudná gyógyítani az összes sebet. - mosolyodott el, majd közelebb hajolt és meg akart csókolni, de bármennyire vágytam erre az egészre eltoltam magamtól.
-  Nem! - néztem a szemébe. - Egyszerűen nem bírom ezt az egészet! - sóhajtottam. - Pontosan tudom, hogy mennyi szart csináltam! Mindent, amit egy kapcsolatban el lehet rontani, azt elrontottam! De ne tedd tönkre a kapcsolatod Daniellel! Pontosan tudom, hogy megcsaltad velem és a te döntésed, hogy elmondod-e neki, vagy nem. Szerintem értékelné, ha megtennéd és talán így megbocsájtana neked, mert legalább elmondtad neki, de ne szórakozz vele! Megérdemlem, hogy velem ezt tedd, ha bosszúból teszed, megértem, csak Danit ne bántsd, mert Ő nem tett semmit! Csodálatos lány, gyönyörű pár vagytok. - mondtam, majd a végén sóhajtottam.
-  Miért mondod ezt? - kérdezte. - Sosem bántanálak téged, nem tudnék haragudni rád! Különleges vagy számomra, soha egy lányhoz se tudnálak hasonlítani, ugyanis nem lehet.
-  Louis... - sóhajtottam. - Nem könnyű elfelejteni téged, de ezen vagyok és ezt eléggé megnehezíted, nem beszélve erről. - húztam arrébb a pólómat, hogy lássa a tetoválást.
-  Megbántad, ugye? - kérdezte halkan, mire hevesen ráztam a fejem.
-  Ha valamit, azt sose fogom bánni. Ha egyszer elfelejteném az összes emlékemet, akkor ez lenne az, amit sosem tüntetnék el, mert biztosan megkérdezném, hogy mi ez és ha nem is emlékeznék az összes hülyeségre, amit együtt csináltunk, hallanék rólad. - mondtam végig a kezemmel babrálva.
-  Köszönöm. - mondta halvány mosollyal és letörölte a könnyeit. - Megint úgy sírok, mint egy 5 éves.
-  Vannak érzéseid. - mondtam halvány mosollyal.
-  Azt hittem utálod, ha egy pasi sír. - mondta.
-  Én ezt soha nem mondtam. - ráztam meg a fejem. - Mert szeretem. - mosolyogtam rá. - Mármint, nyilván nem folyamatosan, de mindenképp jó, ha egy srác nem egy érzéketlen tahó! - mondtam.
-   Mint Charlie. - fejezte be a mondatot, mire bólintottam.
Csöndben kimentünk a szobámba, majd Loura néztem.
-   Mikor megyünk vissza? - néztem rá.
-   Nem tudom, lent tartsunk közvélemény kutatást. - mondta, mire bólintottam.
Én mellé léptem és átöleltem a csípőjét, míg Ő a vállamat és így tántorogtunk ki, majd le a lépcsőn.
-   Az egyik sánta segít a másiknak! - jegyezte meg Jesy. - Igazán elmés!
-   Haha! - forgattam a szemem, majd egyszerre csapódtunk le a kanapéra.
-   Tehát mi történt? - kérdezte Becky.
-   Hát az az alak már elég régóta írogatott SMS-eket és megbeszéltem vele, hogy ott találkozunk és... - mondta volna, de dühösen néztem rá.
-   Nem mondtad! - néztem rá mérgesen. - Majd agyonvert! - fejeztem be a történetet.
-   Ennyi. - mondta Lou.
-   Aha... - bólintott Roxy. - Hogy lehettek mindketten... - kezdte volna idegesen, majd elkezdte nyugtatni magát. - Nem mondok semmit! - fújta ki a levegőt.
-   És mikor akartok vissza menni? - kérdeztem.
-   Nem tudom, Én maradok egy kicsit. - mondta Jesy.
-   Szerintem mind, mert jó egy kicsit itthon. - mondta Becky.
-   Én megyek. - mondtam, mire bólintottak.
-   Megyek veled. - nézett rám Louis.
-   Mond, ki vezet? - néztem rá. - Mert gondolom Danielle, már nem szívesen ül olyan autóba, amit Én vezetek - nevettem el magam. - Te, pedig... nos inkább nem mondok semmit.
-   Akkor is te vezetsz. - mondta.
-   Nekem oké, de neked van ruhád összepakolva? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
Felhívta Liamet, hogy rámoljon neki ruhát.
-   Az állataim maradnak veletek. - mondtam, mire a csajok bólogattak.
-   Gyere sérült! - húztam fel Roxy Louist, majd kikísérte velem.
-   Melyikkel menjünk? - gondolkoztam hangosan.
-   A simával. - sóhajtott Jesy.
Louist beültette Roxy mellém, majd a srácok házához mentem. Danielle is ott volt és hátra ültette Louist maga mellé, így egyedül ültem elöl. Elég uncsi volt az út, ugyanis Louis és Danielle meg sem szólalt. Éjjel megálltunk egy pihenőnél, ugyanis Dani elmentem WC-re, így a csöndes utasaim is. Amíg őket vártam a kocsimnak dőlve elővettem a telefonom és írtam Roxynak.
Egész úton mindketten csöndben vannak Én, pedig megőrülök! 
Közöld, hogyha nem szólalnak meg, kivágod Őket! Pontosabban Louist úgysem tudnád! :D Túl aranyosnak tartod! :D
Mert az! 
Édesem, pontosan tudod, hogyan kell féltékennyé tenni egy srácot! Használd a kis tehetséged! ;)
Nem is rossz ötlet... 
Tudom, Roxy egy zseni! :D Vagyis Én!
Meg szerény is!
Természetesen igen! :D
Mennem kell, jönnek! :(
A telefonomat a kezembe fogva vártam meg, míg az utasok megérkeznek.
-   Mehetünk? - kérdeztem.
-   Aha. - bólintott Louis.
Én bevágódtam a kocsiba, míg szegényt inkább bepréselte Dani. A telefonomat az anyós ülésre dobtam hanyagul, majd tovább indultunk. Hátra néztem és mindketten a telefonjukat nyomkodták. Én bekapcsoltam a rádiót, ahol - milyen meglepő - a közös dalunk ment Louisval. Láttam, ahogy a tükörből rám néz, de nem tulajdonítottam nagy figyelmet ennek az egésznek, adót váltottam. Itt az egyik kedvenc dalom szólt. Mosolyogva hangosítottam fel a rádiót és a végén, mikor - az egyébként csodálatos hangú - nő énekel, azt énekeltem Én is. Mikor vége lett lehalkítottam, lehúztam az ablakom és rágyújtottam.
-   Tudom, hogy nem olyan jó a kapcsolatunk, de úgy énekeltél, hogy libabőrős a karom! - magyarázta nagy mosollyal Danielle engem figyelve a visszapillantóban, mire Én is rá pillantottam a tükörben.
-   Köszönöm. - mosolyogtam rá, majd újra az útra figyeltem.
Valamikor éjjel érkeztünk haza. Danielle elment zuhanyozni, majd Én is. Ők ketten fent maradtak az szobánkban Lolával és fogalmam nincs mit csináltak, de Én lent tökéletesen elvoltam egyedül. A tv-ben Agymenőket néztem. Majd félreismerhetetlen hangokat hallottam fentről. Komolyan az Én szobámban?! Louis hogy lehet ekkora tapló? Ezt kapom? Ch, kösz! Nekem könnybe lábadt a szemem és a tv-t, pattogatott kukoricát és minden mást ott hagyva mentem ki az udvarra. Nagyon hideg volt ahhoz képest, ahogy fel voltam öltözve, de a legkevésbé sem zavart. Szinte reszkettem, mert még a szél is fújt, de úgy éreztem ez nekem tökéletes. Már semmihez nem volt kedvem. Megint összetapasztotta a szívem, majd újra apró darabokra törte. Csak ültem a hideg füvön, az arcomat a kezeimbe temetve és vártam a csodára, ami majd elragad és elvisz valahova, ahol boldog vagyok. Ez a csoda, pedig egy kis fekete, négylábú angyalka személyében érkezett. Nem vágtázott, csak lassan közelített meg és mint aki tudja, hogy nagy baj van, orrát agyon óvatosan illesztette az arcomhoz, ezzel letörölve a könnyeim és közben nagyokat szuszogott.
-   Benned meg tudok bízni. - súgtam neki sírva, de mint aki csitítani akar, csak közelebb lépett és fejével szinte simogatta az arcom. - Nagyon szeretlek! - simogattam meg.
Nagyon nyugtató a jelenléte, bárki bármit mond. Jobban kötődöm ehhez a lóhoz, mint bárki máshoz. Sose csapott be, sose hagyott cserben és bár nem beszél, néha sokkal többet mond, mintha ezer bölcs embernek kérném ki a tanácsát. Szó nélkül többet mond, mint más ember órákig tartó magyarázással. Ő az akit nyugodtan engedek szívem közelébe, mert pontosan tudom, hogy sosem tenne semmit, amivel le tudná rombolni a feltétlen bizalmat kettőnk között. Bármi bajom volt - lelki vagy testi - mint a legjobb orvos, egy hét alatt kikezelte belőlem. Mintha csak azt súgta volna az esküvő előtti délután, hogy rossz döntést készülök meghozni.
* visszaemlékezés *
Az orrát az arcomnak nyomta, majd hatalmasat szuszogott. Beszívta az illatomat, majd az arcomba fúrta a kellemesen csikiző meleg levegőt. Úgy szagolta meg az arcom, mintha ezzel az esküvővel, elválnánk egymástól.
-    Nyugi drágaságom, soha, de soha nem választhatnak el egymástól! - öleltem magamhoz a fejét.
Mellém feküdt és a fejét az ölembe tette. Csikó korában mindig így fektettem az ölembe, mert elég ijedős volt este és így könnyen megnyugodott. Teljesen olyan volt, mintha fel akarna idézni minden emléket, amit együtt átéltünk.
-    Alkony, nem megyek sehova, csak Colin felesége leszek! - pusziltam meg a fejét. - Nem hagylak itt! - simogattam.
Én nyújtott lábbal ültem a kezeimmel megtámasztottam magam hátul és hallgattam, ahogy a lovam szuszog. Pont a naplementével szemben voltunk.
* visszaemlékezés vége *
Akkor azt hittem, fél, hogy elveszít, de már világosan látom, hogy tudta, mennyire rossz döntést hoztam. És vajon most? Most rossz döntést hozok?
Mintha csak azt mondta volna Alkony, hogy tennem kell valamit, mert ez semmire nem jó, felkapta a fejét, mire felnéztem rá. Az egész testtartása azt sugallta, hogy hülyeséget csinálok. Fölöslegesen sírok. És azzal, hogy Ő elszántnak tűnt, ezzel engem is azzá tett. Éppen azt nem tudtam, hogy el akarom felejteni Louist, vagy kitalálni neki. Ezt a kettőt tehetem. Viszont idegesen berontottam a házba, bevágtam magam után az ajtót, majd azért még az ablakon kilestem. Annyit láttam, hogy Alkony elvágtázik és közben hatalmasakat rúg a levegőbe. Elmosolyodtam, de ez nem gyengített el, ellenkezőleg: erőt adott.
Berontottam a konyhába, mint valami idegbeteg és hirtelen nem gondolkoztam.
-   A francba is, megérdemlem, hogy boldog legyek! - üvöltöttem, majd törtem zúztam, mert ehhez volt kedvem.
Nem zavart, hogy mekkora kuplerájt csinálok. Földhöz vágtam egy poharat, majd hirtelen úgy éreztem, ez az egész semmit nem ér. Sírva kezdtem összeszedni a szilánkokat, majd egy megvágta a kezem. A mosogató fölé lógattam a kezem és nem törődve semmivel néztem, ahogy belecsöppen a vérem.
-   Nem vagyok ilyen gyenge! - vágtam magam pofon a másik kezemmel, majd lemostam a vérem és mivel egy nagyon apró vágás volt el is állt a vérzés.
Borzasztóan néztem ki. A kezemen még látszottak a hegek, a lábaim be voltak kötve, hatalmasra dagadt vörös szemek, a kezemen egy friss vágás és belül egy összetört lélek. Lépteket hallottam a lépcső felől. Nem érdekelt, ha így látnak, ha megtudják mi is a valódi bajom, egyszerűen belefáradtam ebbe az egészbe. Hallottam a konyha ajtó nyílását, de nem néztem oda, ugyan úgy bámultam a mosogatóba.
-   Mi... - próbált kérdezni valamit Louis, de mikor meglátta a kezemen húzódó rövid sebet megragadta a csuklóm és meg akarta vizsgálni, de kirántottam a kezéből.
-   Nem vagdosom magam! - mondta idegesen, de nem néztem fel rá, csak a földet kémleltem.
-   Akkor ez mi? - kérdezte.
-   Először is, ha vagdosnám magam, ahhoz se lenne semmi közöd, ha nem ahhoz se, de csak egy szilánk volt! - mondtam idegesen, még mindig nem nézve rá.
-   Mi bajod velem? - kérdezte.
-   Mi bajom veled?! - kérdeztem egyre idegesebben, majd nem érdekelt, hogy látja, hogy sírtam, felnéztem a szemébe. - Az, hogy pár órája még meg akartál csókolni, most meg az Én szobámban húzod meg a barátnőd, akinek folyamatosan hazudozol! - kiabáltam sírva, de nem is a szomorúság miatt sírtam, hanem a düh miatt. - És annyira nem érdekel, hogy hallja! Tudnia kell a teljes igazságot, ugyanis undorító, amit vele tettél!
-   Miről beszél? - nézett rá Danielle.
Louis nem válaszolt.
-   Tudni akarom, ugyanis hiszek neki! Igazat beszél! - kiabálta sírva.
-   Megcsaltalak vele. - mondta halkan.
-   Engem egyáltalán nem érdekel már semmi és senki, felfogtad? - néztem rá sírva.
-   Sarah... - mondta volna, de közbe vágott Danielle, aki legnagyobb meglepetésemre mellém állt.
-   Kussolj be Louis, és hallgasd végig, mert rohadtul szeret téged! - mutatott rám kiabálva. - Sokkal jobban, mint te azt valaha el tudod képzelni!
-   Sajnálom. - súgta nekem Louis.
-   Én is! Mindig adtál valami pici reményt arra, hogy szeretsz, majd leromboltad! Ezt játszottad és már nem bírom tovább! Belefáradtam a folyamatos hazudozásba, a titkolózásba.
-   Miért nem mondtad el Daninak? - kérdezte tőlem.
-   Mert szeretlek te idióta! - sikítottam a képébe sírva. - Utálom, hogy így van, mert rohadtul nem érdemled meg, de nem tudok mit tenni ellene! És nem tudlak elfelejteni, ugyanis folyamatosan megakadályozod!
Nem tudott mit mondani.
-   Én nem tudok mit mondani... - nyögte ki.
-   Nem is vártam, hogy azt mond: szeretsz. A vak is látja, hogy nincs így. - mondtam már sírva.