2. évad 41. rész

Sziasztok! Tudom, hogy régen írtam rész elé, de valentin nap alkalmából miért ne? Szintén a valentin nap miatt lett érzelmesebb ez a rész és megleplek titeket egy kis zenével, ugyanis Én ezeket hallgattam a rész írása közben és szerintem ezek illenek hozzá a leginkább! Remélem tetszeni fog, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ugyanis szerintem ennyire érzelgős rész még nem is volt. Jó olvasást! 

Éjjel a hatalmas fájdalmaimra ébredtem. Halkan sírva másztam ki az ágyból, majd kiosontam a szobámból. A konyháig még sikerült eljutnom, de onnan sehova. Sírva rogytam össze a padlón. Louis mondhatni utál, igazából fogalmam sincs most miért, mindenem fáj és utálok vele flegmázni, de nem tehetek úgy, mint akinek nem fájt ez az egész. Az egész házban az egyetlen zaj a sírásom volt. Nem bírom tovább! Egyszerűen fáj ez az egész! Lelkileg és testileg is fáj. Louis az egyetlen aki miatt igazi mosoly kerülhetne a meggyötört arcomra, de mire várok? Én hajtottam fel, direkt idegesítettem fel! Mert egy hülye liba vagyok, aki nem gondol bele, hogy a saját hülyeségei miatt később mekkora fájdalmai lesznek!
Egy kezet éreztem a vállamon. Hirtelen oda kaptam a fejem és az ismerős - és titkon imádott - tetoválásokat pillantottam meg a nagy, férfias mégis puha kézen.
Milyen szánalmas, hogy még a nyomorult kezeiért is rajongok, mint valami megszállott. Mert az vagyok! Ennek az embernek a megszállottja! Rosszabb vagyok, mint az összes Direction össze vonva! Csak mosolyognia kell egyet a barátnőjére és egy km-es körzetben mindenki hallja, ahogy a szívem hangosan reccsen, miközben apróbbnál apróbb darabokra hullik, majd mond valami gyönyörű, remény ébresztőt nekem és ezzel meggyógyítja. Sajnos ezt játssza velem mióta Charlie miatt szakítottunk. És lassan már nem tudja majd tökéletesen összeilleszteni a szívem darabjai, eltűnnek a darabjai és talán örök búban fogok a föld alá jutni.
Óvatosan leül mellém és közelebb csúszik.
Mint egy szerelmes tinilány, olyan lehetek. A szívem gyorsabban, szinte már fájdalmasan ver. Úgy érzem, mintha a testemben áramló vérem forróvá változna és égetne. A hasamban felröppennek azok a bizonyos pillangók, amikről minden filmben és könyvben szó van. Az Én pillangóim egész mások. Nem kellemesen repkednek, inkább ideges denevérnek tűnnek, ugyanis elszívják az erőmet azzal, hogy fájdalmasan csapkodnak.
-   Sarah, mid fáj? - kérdezte halkan, szinte már suttogva és nem törődve azzal, hogy sötét van, a földön ülünk a konyhában, közelebb húzott magához és már a két lába között ültem, háttal neki és a vállam fölött nézett rám.
-   Mindenem. - súgtam és a már émelyítő pezsgéssel nem törődve a testemben előbukkan egy könnycsepp az arcomon. - De leginkább a szívem. - mondtam halkan.
Már minden mindegy, nem?
-  Miért? - kérdezte halkan.
-  Mert ez az egész borzasztó. - mondtam sírva. - Utálom, mikor veszekszünk.
-  Én is és nagyon sajnálom, amiket hozzád vágtam. - éreztem, ahogy egy könnycsepp a vállamat érte, majd óvatosan Louisra pillantottam.
Igen, sírt. A könnycsepp hosszú, nedves nyomát az ablakon beszűrődő halvány holdfény megvilágítja, így az csillog a tökéletes és gyönyörű arcán.
-   Nem haragszom. - sóhajtottam nagyot. - Már nem.
-   Pedig lenne miért. - súgta.
-   Tudom, de fölösleges. Attól semmi nem lesz jobb és nem fog változni a helyzet.
-   Beszéljünk valami sokkal vidámabbról. - mondta, majd letörölte a könnyeim, mire félve nyúltam az arca felé, de csak nyugodtan várta, hogy ugyanazt megtegyem. - Beszéljünk a múltról.
-   Emlékszel, mikor a életedben először láttad Alkonyt? - mosolyodtam el halványan. - Annál édesebb dolgot, soha életemben nem láttam.
-   Emlékszel, mikor te éppen Colinnal jártál és átjöttél hozzánk? - kérdezte halkan, mire csak aprót bólintottam. - Mindennél jobban örültek neked a húgaim és most is mindennél jobban szeretnek téged.
-   Emlékszel, mikor menyasszonyi ruhában, undorító arccal, mezítláb szorongattam a kezed? - kérdeztem halkan.
-   Te voltál a leggyönyörűbb menyasszony és az is leszel. - súgta. - Tudtam, hogy többen lesznek abban a kórházban apukák, viszont Én téged látva, abban a gyönyörű ruhában és elgondolva, hogy miattam hagytad ott az egész kócerájt, a kórház legszerencsésebb férfiének éreztem és tekintettem magam. - Én halványan elmosolyodtam.
-   Én meg akkor, mikor rájöttem, miért kell az edző mellett ülnöm azon a meccsen. - mosolyogtam.
-   Be kell vallanom, hogy előző este olyan ideges voltam, hogy éjjel hánytan. - mondta, mire kuncogtam.
-   Igazán felesleges volt!
-   Arra emlékszel, mikor megmentettelek a részeg embertől az utcán?
-   Igen, aztán a híres zöld gumicukor. - itt nem tudtam nem mosolyogni.
-   Mond, miért csináljuk ezt? - kérdezte halkan.
-   Nem tudom. - sóhajtottam, majd mindkettőnk arcán könny folyt le.
-   Hiányzik az az idő! - mondta, majd az arcát a nyakam és a vállam közé fúrta, ahogy Én régen rengetegszer.
Éreztem a hűvös könnycseppeket a bőrömön és ahogy szuszog, amitől kirázott a hideg -természetesen jó értelemben - és óvatosan becsuktam a szemem.
-   Nekem is. - súgtam, majd Lou kezét éreztem az enyémen és ujjait óvatosan beillesztette az enyéim mellé, majd ahogy finoman összecsuktuk kezünket tökéletesen összefűződtek ujjaink, ami szintén előhozta a szerelmes pezsgést.
-   Az volt az álmom, hogy lássalak egy hasonlóan gyönyörű ruhában, kimondhatom azt a bizonyos igent rád mosolyogva, láthatlak majd hatalmas pocakkal, ahogy a mi kisbabánkat hordozod, hogy átölelhetlek hátulról, miközben a vállad fölött az apró arcára mosolyt csalhatok a bohóckodásommal. - fejezte be és mindketten sírtunk, de nem is kicsit.
-   Majd túl engedékenynek lenni az unokáinkkal és mindent elmesélni nekik arról a rengeteg hülyeségről, amit együtt átéltünk és végül melletted venni az utolsó lélegzetemet, még utoljára a te illatodat érezni és a te gyönyörű szemeidbe nézni. - fejeztem be és már mindketten zokogtunk, de nem fájdalmas zokogás volt, nem olyan, aminek az ember vigasztalással véget akar vetni.
Jól eső zokogás volt. Olyan volt, mint a hatalmas nyári forróságban egy kellemes zápor. Utána minden eddig kiszárított növény újra éled, a kiégetett fű helyett újra gyönyörű zöld nő és újra megjelennek a kis jelentéktelen virágok, amik még így is be tudják aranyozni a látványt.
Mondhatni szerelmet vallottunk egymásnak sokadjára. Tehát Louisban sem tűnt el ez az érzés. De akkor mi mégis miért szenvedünk? Miért vagyunk ilyenek? Miért beszélünk az emlékeinkről és a már elmosódott közös jövőnkről? Annyira zavaros ez az egész. Egyszerűen magam sem értem, mit csinálunk éppen, miért itt, miért így, miért együtt és mégis miért, de jól esik.
-   Miért rontottunk el mindent? - kérdeztem szipogva.
-   Csak hoztuk a formánkat. - mondta halkan, majd kis nevetés jött belőlünk, ugyanis tényleg ilyenek vagyunk.
-   Sajnálom. - súgtam.
-   Én is. - súgta, majd felém fordult, mire Én is felé fordultam.
Egy ujjnyi választott egy tőle, de egyszerre törtük át azt a falat, ami eddig kettőnk között húzódott és egy csókban forrtunk össze. Hirtelen észbe kaptam és elhúzódtam.
-   Louis, ezt nem szabad! - mondtam halkan.
-   Igen kevés mesélni való lenne a világon, ha senki nem tett volna olyant, amit nem szabad! - súgta és egyszerre elmosolyodtunk, majd újabb csókban forrtunk össze.
Hagytuk, hogy ez elfajuljon. Nem törődtünk azzal, hogy hányan vannak az emeleten, hogy a konyhában vagyunk a földön, hogy Louisnak barátnője van. Csak egymásra figyeltünk és semmi másra. Tudtam, hogyha ez után minden úgy marad, ahogy eddig volt, nekem nagyon fog fáji, hogy csak ennyit jelentettem neki, de nem zavart! Újra érezni akartam, hogy milyen vele. Egyszerűen a szerelem vezetett mindkettőnket.
Ha ez után ugyan úgy marad minden, napokig sírni fogok, senkit nem fogok beengedni a kuckóba, levegőre se megyek. Egyszerűen elzárkózom minden és mindenki elől, hogy begyógyíthassam a sebeket.
Tudtam, hogy nekünk még lesz közös emlékünk. Mióta Louisval találkoztam, szinte minden hibát a nyakamba lehet varrni kapcsolatok terén. Többször megcsalta velem Eleanort, majd titkolóztam előtte és hazudoztam neki, tetoválást csináltattam róla, féltékenykedtem, megcsaltam, majdnem összeházasodtam Colinnal, de Őt cserben hagytam, utána hagytam, hogy Charlie azt csináljon velem amit akar, hazudoztam neki, közben hagytam, hogy elfelejtsen és új barátnőt szerezzen, miközben szerettem, majd most megcsalta velem az új barátnőjét is. Komolyan mondom, ezeket elsorolva talán megértem miért nem kellek már neki. Minden rosszat elkövettem, amit csak lehet. De nem tehetek róla, a szerelem elvakít és régen is elvakított.

Reggel az ágyamban ébredtem egyedül. Lemásztam az ágyról, de a lábam nagyon fájt. A szekrényemig elsántikáltam, majd gyorsan elkezdtem válogatni a ruháim között. Elmentem zuhanyozni, majd mikor készen lettem lecseréltem a kötést a lábamon és elindultam le. Nagyon fájt, de leértem.
-   Jó reggelt. - mondta a kórus.
-   Sokkal jobbat. - horkantottam, majd kitotyogtam a konyhába és a hűtőből kivettem egy tábla csokit, majd elindultam vele a nappaliba.
-   Nekem is adsz belőle? - kérdezte mosolyogva Niall.
-   Nem, egyedül eszem meg. - jelentettem ki. - Tudod hol tartom! - böktem a konyha felé.
-   Maradj itt velünk! - kért mosolyogva Lola, mire sóhajtottam és megálltam mellette, mivel nem volt székem.
-   Jól vagy? - kérdezte Zayn.
-   Igen. - bólintottam.
-   De látszik rajtad, hogy nem. - mondta Liam.
-   Valami biztos, hogy van! - mondta Becky.
-   Az a baj, hogy létezem. - mondtam.
-   Mi? - nézett rám ijedten Roxy. - De nem...
-   Nem vagdosom magam. - közöltem nyersen.
-   És csak van valami oka is ennek a "nem akarok létezni" se dolognak! - mondta Harry.
-   Persze, hogy van. - bólintottam.
-   És meg is tudhatjuk? - kérdezte Lola.
-   Ezt nem Én döntöm el. - rántottam vállat, majd Loura pillantottam, aki rám se nézett.
-   Charlie? Megint? - kérdezte ijedten Jesy.
-   Nem. - sóhajtottam, majd bementem a nappaliba és eldőltem a kanapén.
Ötletem sem volt, hogy mégis hogyan kéne beszélnem Louisval, de nem is akartam. Egy pillantásra sem méltat, minek küszködjek? Egyszerűen átsétáltam a saját is kuckómba és betakaróztam, majd sírva fakadtam. Közben szomorú zenét hallgattam és vártam, hátha végre végleg kiszáradok, de sajnos nem történt meg. Csak sírtam és sírtam, majd egyszer csak minden homályossá vált és tompán hallottam a zenét is. Hallottam egy zajt, mintha az ajtó nyílt volna, de már nem tudtam kinyitni a szemem, ugyanis azok elnehezültek.

Már nem hallom a szomorú zenét, csak alapzajt, ami emberek beszédét jelenti jelen esetben. Az orromba erős fertőtlenítő szag szökik, majd kipattannak a szemeim. Hideg fehér falak, kényelmetlen ágy, ismeretlen, fehér ágynemű:kórházban vagyok.
Az ajtó zárva volt. Hiába néztem volna újra körül, semmi izgalmas nem volt a szobában. A kezemből infúziós cső lógott ki. Teljesen átlátszó, színtelen folyadék csöpögött a tasakból és már alig volt pár csepp benne. Nyílt az ajtó és egy nővér lépett be.
-   Ó, ébren van! - mosolygott rám a nővérke. - Erre már nem is lesz szükség. - húzta ki a kezemből a tűt.
-   Köszönöm. - mondtam, de csak nagyon halk, már-már nyöszörgés jött a torkomon.
-   Csak pihenjen. - mosolygott kedvesen. - Beküldhetem a hozzátartozóit? - kérdezte, mire csak bólintottam.
Kitolta az infúziós állványt is, majd az ajtót nyitva is hagyta.
-   Nyugodtan bemehetnek, felébredt. - mondta a nővérke kint, bár már az alakját nem láttam, de a hangját tisztán hallottam.
-   Köszönjük! - hallottam Harry hangját, majd mindenki bejött, beleértve Daniellet és Louist is, akikre most egyáltalán nem voltam kíváncsi.
-   Sarah, te tudod, hogy megijesztettél minket? - kérdezte Lola idegesen. - Mond, mennyit sírtál.
-   Nem tudom. - mondtam halkan, ugyanis még mindig nem voltam jó erőben.
Mindenki sajnálkozó tekintettel nézett rám.
-   Ne nézzetek már így! - mondtam. - Nem ittam és ennyi az egész!
-   Ha nem talállak meg, sokkal nagyobb baj is lehetett volna! - mondta Louis.
Tehát Ő talált meg. Fenomenális!
-   És mikor mehetek haza? - kérdeztem unottan.
-   Most. - mondta mosolyogva Roxy, mire felültem, felkaptam a mamuszomat, amiben érkeztem és indulásra kész voltam.
-   Akkor húzzunk innen! - sürgettem a csapatot.
-   Nem kezeled ezt az egészet túl lazán? - kérdezte Dani.
-   Nem! - mondtam, majd lazán elindultam ki.
Pontosan tudtam az utat. A többiek jöttek utánam.
-   Szerintetek megismer a portás? - kérdeztem hátra fordulva nevetve.
-   Nyilván! - nevetett Hazza.
Mikor leértünk rám pillantott a portás lány, aki ugyan az volt.
-   A mezítlábas menyasszony és Louis Tomlinson! - mutatott ránk.
Nevetve köszöntünk neki, majd odamentem hozzá beszélgetni egy kicsit.
-   Sajnálom az akkorit, csak... - mondtam volna, de mosolyogva megölelt.
-   Hallottam, hogy miért hozott be és sajnálom. - mondta, mire elmosolyodtam.
-   Köszönöm. - mosolyogtam rá, majd hagyott menni.
Na, hát az volt, hogy Én kerültem egy autóba Louisval és Daniellel, ugyanis a többieknek nem tudom mi baja volt. Én végig csöndben bámultam ki az ablakon. Mikor megérkeztünk, ahogy lefékezett Louis kiszálltam. Nem bírtam ezt a légkört, főleg velük nem. Mintha végre levegőt kaptam volna, olyan érzésem volt, mikor kiszálltam. Sajnos semmi nem változott, csak annyi, hogy Louis megcsalta velem Daniellet és együtt sírtunk, de nem kötődik hozzám.

Remélem tetszett, ha igen komizz, iratkozz fel egyszóval: hagyj nyomot! :)